Minden bizonnyal felkaptatna a Parlament lépcsőin, a kormányőrök a világ négy égtája felé szaladnának, csak kettő, három fordulna vissza, hogy mobiljával néhány képet készítsen a váratlan eseményről. (Jó lesz az még valamikor, talán még a Blikkbe is adnak érte 10 ezer forintot..) Aztán buzogányának egy határozott csapásával bezúzná a szupervastag üveget, és fejére tenné koronáját. (Az meg örülne nagyon, hogy végre újra méltó helyre került, hiszen annyi, de annyi szennyes kéz érintette a századok folyamán.) Ja, a kardot - hitvány velencei munka - félrelökné, hiszen van neki jobb, a régi, a vért is látott, magával is hozta.

És tudta jól, szüksége is lesz rá, mert rendet kell tenni eme szomorú hazában. Mert nagyok a bajok, ezt onnan fentről látta ő már régen, csak bízott a magyarokban, akik sokszor saját üstöküket megragadva húzták ki valahogy magukat a szarból, de ez egy ideje már valahogy nem megy nekik. Villany, ismerve a nagyúr habitusát, abban biztos volt, hogy az elszámoltatással kezdené az építkezést, amúgy ez másképp nem is nagyon sikerülhet. Maga elé hozatná mindjárt először azt a nyakigláb embert, aki nem szokta kibontani az igazság minden részletét. És a férfi, akit kocogás közben fogtak meg a vasba öltözött vitézek, siránkozott, magyarázgatott szaporán a progresszióról, a jó szándékról és a meg nem értettségről, de a jó király mindezt csak rövid ideig hallgatta. Így járt aztán mindenki, aki, közhivatalt vállalt és szem volt az ország lerontásának láncában. Sorra hozták őket a trón elé, és a nagy király pedig csak intett vala.

Ezután más, szintén jól öltözött tolvajokat vett elő a szent király. Ezek szapora nyelven magyaráztak neki a közbeszerzési pályázatokról, a devizákról, a forint ingatag voltáról, a piac mindenhatóságáról, a média szabadságáról, no és sok más zagyvaságról. És István, mivel itt elég sok vér folyt már, kegyet gyakorolt vala. Csak azt tétette velük, amit jól megfontolt törvényei előírtak. Aztán színe elé kerültek aztán másfajta tolvajok, rablók és gyilkosok is. Ezek is ártatlanságukat bizonygatták nagy hangon és persze ügyvédet követeltek, hogy az nekik jár, mindenki megmondja. Egy részük valami szegregációt, rasszizmust is emlegetett, de ezekről a micsodákról nem nagyon hallott a bölcs király. Beszéltek ugyan ilyesmiről ott fent, de ő nem szokott odafigyelni a haszontalanságokra.

Végül, miután az esztendő hátra lévő részét az ítélkezésre áldozta, úgy szilveszter tájékán, talán egykori koronázására is emlékezvén, népes kíséretével körbelovagolt maradék országában. (Az elrabolt részek visszavételéről, tisztában lévén a világ dolgaival, a későbbiekben kívánt foglalkozni a nagy úr.) S mivel nagy és igaz munkát végzett, hát arra számított, hogy mindenütt hála, szeretet és megbecsülés fogadja. És a hideg pannon télben azt kellett látnia, hogy hidegek lettek a magyarok is, akik a királyuk üdvözlése helyett inkább a tévé előtt ültek a jó meleg szobákban. Csak néhányan dugták ki az orrukat a patacsattogásra, páran éljeneztek is, de a többség, azok, akiknek azért volt némi vaj a füle mögött, vagy egyszerűen csak lusták voltak, inkább otthon maradtak. (Legtöbben egyszerűen azért, mert éppen elkezdődött a kedvenc sorozat.)

Mindezeket látván szomorú lett a jó király, s mivel tényleg nagy volt a hideg, kiadta hát a parancsot a hadaknak: irány vissza a magasságos egekbe, basszák meg a magyarok, ha már ilyenek lettek, meg is érdemlik mindazt, amit a sorstól kaptak.

(MÁS)