Elnézte aztán a gladiátorrá gyúrt harcosokat, akik egészen jól bírták a brazilok könnyed nyomását. Nézte a szikár, szinte már szálkás arcokat, az azokon tükröződő akaratot. Na, ezeknek biztosan jár a dupla rizsadag, gondolta, sőt még némi húst is el tudott képzelni a tányérokon. Hiába, a teljesítményhez nem elég az ideológiai alap, jó, ha van egy kis energia is - gondolta. És akaratlanul azok a letűnt magyar idők jutottak eszébe, mikor a kötelezően megnézendő filmhíradókban hasonló arcokat lehetett látni az esztergapad mellett, az eke szarvát szorongatva.

Mikor a Kedves Vezető itt Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványaként futott, és festők, fotósok és szobrászok profi csapata dolgozott azon, hogy a gnóm, nyakatlan köpcös kopaszból szerethető figurát varázsoljon. És nem vitás, voltak, akik odavoltak a csúf emberkéért. Annak ellenére is, hogy fekete autó jött a szomszédért, vagy valamelyik családtagért. Persze, sok mindent megmagyaráz az, hogy egyeseknek a cselédsorról, a mosókonyhából jó volt beköltözni valamelyik tisztes polgár házába, lakásába. Jóleső érzés volt olyanoknak osztani az észt, akiknek korábban előre kellett köszönni, vagy esetleg még kezet is kellett csókolni. Valamit valamiért, gondolhatták és nem emelték fel a fejüket. A lelkiismeret elhallgattatására pedig már ősidők óta megvoltak a hatásos technikák, hát éltek vele. Kerekedtek a pocakok és zsugorodtak a májak.

Arra viszont még eddig nem találta meg a választ Villlany, hogy néhány év alatt hogy sikerült lenullázni, sarkaiból kiforgatni az ezeréves Magyarországot vagy éppen az ugyancsak nem csekély múlttal rendelkező Koreát. Mert akárhogy is nézzük, sikerrel jártak a Moszkvából jött emberek és hazai barátaik itt is, ott is. Talán a Kedves Vezetőket megelőző garnitúra lehetett volna kicsit figyelmesebb, talán komolyan kellett volna venni az alulról jövő panaszokat?

Aztán meg arra gondolt Villany, hogy mekkora erő, tartás kell ahhoz, hogy valaki éjnek évadján, fél kettőkor keljen és elautózzon 130 kilométert csirkét belezni, fillérekért. Aztán valamikor késő délután ugyanannyit utazva, majd hazaérve néhány órácska marad csak arra, hogy éljen kicsinykét. Vajon meddig lehet csinálni ezt, tette fel magának a kérdést Villany, és rögtön el is szégyellte magát azokért a nyavalygásokért, amiket néhanapján munkába indulván szokott volt megejteni. És arra gondolt még, hogy ezeken, a becsületesen élni akarókon kellene először segíteni, a középosztály meg ráér később is, amúgy is van már mit a tejbe aprítania.

Mert ahogy kollégája is mondta, ha ezek, az alap egyszer bemondja az unalmast, vagy ahogy a korábbi izgága bolond javasolta, elmegy innen, akkor aztán villany leó, a maradék is szedheti a sátorfáját, az utolsó meg beteheti maga után az ajtót.

(MÁS)