Azok a népek, akik az egykori Magyar Királyság romjain országokat gründoltak maguknak, talán még mindig valamiféle lelkiismeret furdalással, félelemmel élnek. Mindent megtesznek, hogy a valóságtól elrugaszkodott történelmet írjanak, és azon ügyeskednek, hogy ellehetetlenítsék, beolvasszák, eltüntessék a hozzájuk szakított magyarokat.

A saját Trianonjukat nemrég átélt szerbek például arra azért odafigyelnek, hogy az uniós országokból hazazsuppolt cigányaikat a fogyatkozó vajdasági testvéreink nyakára telepítsék. És ne feledjük, az ottani történelemkönyvekből most is hiányzik az a 40 ezer legyilkolt magyar, Zsablyán pedig már nem lehet magyar szót hallani, a régi temető is eltűnt és a tömegsírok helyéről is csak találgatni lehet.

Szolvákiában, mint ismert, éppen most próbálják betiltani a magyar szót. Lefokozni a magyar beszédet csak otthoni használatra, mint egykoron a vallást akarták a kommunisták visszaszorítani a templomokba. És a mélyen vallásos tót atyafiak nem szívbajosak, megoldották már azt is, hogy az egyházmegyék átszabásával a Felvidéken lassan eltűnik a templomokból a magyar szó, csak a csontok maradnak a padlózat alatt.

Eltűnik a szép magyar beszéd, amelynek egy csodálatos, archaikus változatán dicsérnék Istent a moldvai csángó-magyarok, ha hagynák nekik. De nem hagyja sem a Vatikán, sem a román állam és Bukarest bizánci ravaszsággal még azt javasolja az ottaniaknak, hogy tanítsák csak gyermekeiket olaszul, mert annak segítségével jobban boldogulnak majd. És Kolozsváron is hiányoznak még mindig a magyar feliratok a Babes-Bolyai Tudományegyetem ajtóiról, de arról is hallani, hogy a Házsongárdi temetőben porladó magyarokra temetkeznek tehetős román családok, mert meg tudják fizetni, és mert divat.

Magyar emlékhelyeket rongálnak Kárpátalján is, ahonnan egy ideje már csak a csempészett cigaretta jön, no meg a rengeteg kommunális szemét a szegény Tisza hátán. Ottani véreinknek, akik talán mindközül a legszegényebbek, éppen most próbálják elvenni az anyanyelvi oktatását. Persze, az ilyesmivel nem igazán törődő szabolcsi nagygazdáknak jól jön az innen érkező ukrán, aki kevés pénzért sokat dolgozik és valahogy még meg is érti a magyarul kapott utasításokat.

De jól jön a magyar munkáskéz a sógoroknak is, ahova a maradék ország lassan minden tájáról járnak már napszámba. Bizony, nagyot fordult a világ, a két háború között még az is előfordult, hogy a szegény Burgenlandból jártak át az osztrák legények magyar a gazdákhoz szolgálni. Most már ott tartunk, hogy a cselédkedés mellett boldogan hordjuk át lomtalanításokon kirakott szemetüket és a jóllakott sógorok fejcsóválva nézik, ahogy két portyázó magyar összekap a kapu elé kirakott zsákmányon. Nem sokra tartanak bennünket, ez abból is látszik, hogy úgy építik meg hírhedt erőművüket, hogy annak füstje, bűze a még érintetlennek mondható Őrséget terhelje. Az őrállók határon túlra szakadt késői utódai, mind a 6 ezer, aki még hozzánk tartozónak vallja magát, pedig lassan már csak káromkodni tud rendesen magyarul.

Ez van, aki jobbat tud mondani helyzetünkről, az hazudik, vagy nem lát tovább az orránál. Hogy aztán mi lesz ebből, azt csak a Jóisten tudja, akinek - úgy tűnik - mostanában nincs ideje tekintetével erre is elkalandozni.

MÁS